Két éve és egy egy hónapja írtam ide először.
Aztán azóta se sokat.
Ha az elmúlt két évről kellene írnom, mi is jutna eszembe…
Nem sok minden. Szerencsére nem kell.
Magány területen a helyzet változatlan. Pici próbálkozások voltak azért, pár hónapig “együtt jártam” valakivel. Kb. szó szerint, mert tényleg jártunk, keltünk, utaztunk ez alatt a kis idő alatt. Ő adni akart nekem, és velem lenni. Erőteljes kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam tartósan elfogadni. Nem szerettem bele. Ez a történet pont egy éve kezdődött, és novemberben véget is ért. Nagyjából az után, amikor azt mondta, karácsonyra vesz nekem egy kanapét. Nem kívántam az otthonomba fogadni. Nem elsősorban a kanapét, hanem a pasit. A közös hétvégéket élveztem szerelem nélkül is, de idegen volt a gondolat, hogy a hétköznapokat is megosszam vele.
Tavaszig vissza is vonultam a társkereséstől.
Aztán április elején regisztráltam újra.
Az első nap rám írt. András a neve. Pont úgy kezdődött, ahogy nekem az kell. Lassan, óvatosan, kis lépésekben haladva.
Olyan tök jó, tét nélküli volt az első találkozás. Szeles áprilisi nap, nulla frizura, nulla csinos ruha. A férfit, akit előtte fotón láttam, nem ismertem volna meg. Két éves képe volt, amit mutatott, s az elmúlt két évben vált. Nyomott hagyott rajta nagyon. Nem csak külsőleg.
Jaj, mégis, olyan jól reagáltunk egymásra. Apró érintések. Gördülékeny beszélgetés. Úgy búcsúztunk el, hogy egy hét múlva találkozunk újra. Folytatódtak az emailek is. Én kezdeményeztem, hogy a megbeszélt vasárnapi találkozás előtt is fussunk össze, egy szerdai estén. (Aznap voltam fodrásznál. És sütött a nap. Meg akartam mutatni magamat csinosan.) Nagy örömmel fogadta. Helyszínt ő választott, sétálni mentünk megint, úgy mint az első alkalommal. Pici csalódás volt nekem. Elkényeztettek előtte, az van. Ó te jó ég, mára mennyire másképp látom a randikat…
Szóval sétáltunk. Kicsikét csalódottan, részemről. De aztán megcsókolt. Égszakadás, földindulás. Szerettem a csókját. Talán innentől költözött belém a gondolat, hogy szeretem őt.
Itt aztán jó sok apró-cseprő bonyodalom következett. Nem a sétakor, hanem utána. Bonyodalmak és szép találkozások felváltva. Egyszer talán leírom. Emlékül. Most még nem szeretném.
Aztán május végén meghalt az édesanyja. Még jobban bezárt. Utána kommunikációs szünet. Aztán órákig tartó éjszakai beszélgetés.
Az egésznek az a lényege – a szavai szerint – hogy ő félt szeretni engem. Voltam türelmetlen is, ez tény. Ebből eldöntötte, hogy nem lenne tartós a kapcsolatunk, és jobb befejezni az elején. Mert hogy nem mer szeretni, nem megy bele olyasmibe, amiről tudja, hogy úgysem működne.
Az is a lényege még az egésznek, hogy ettől az érzelmi libikókától én totál belezúgtam. Ami egyrészt jó is volt, mert legalább érezhettem, hogy tudok szeretni még. Egyébként jót tett nekem, de azért ahogy lassan kiderült, hogy hiába szeretem én olyan szépen, nem lesz ebből semmi, mostanra elhamvadt már. (Nagyjából.) A jótételeivel együtt.
De olyan jó volt érezni. Szeretnék még. Így esett, hogy újra megjelentem a “piacon.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: