Hát akkor helló… Világ…
Ezen a héten épp úgy érzem magam, mintha nem létezne a világ.
Csak én vagyok. És valahol messze, a ködön túl néhány ember.
De hogy ne legyen ennyire ködös: Egyedül vagyok. De nagyon ám.
Nem mindig. De most nagyon.
Épp azért viselhetem nehezen mert nem szoktam hozzá.
Csak le kell írjam, ki vagyok, másként nem leszek érthető.
44 éves nő, anya, dolgozó. És pillanatnyilag a szerepeknek ezzel vége is. Nem vagyok már társ, feleség.
Elváltam, négy éve. Kiüresedett házasságból menekültem a szerelembe, ami most már tudom, csak a szerelem illúziója volt. De az is lehet hogy mindig csak illúzió.
No, aztán ez az illúzió – szebb pillanatokban csak tévedésnek hívom -megcsalt, elhagyott. Úgyhogy a kevésbé szép pillanatokban ehhez mérten illetem különböző jelzőkkel őt.
Lassan egy éve lesz, hogy elkezdődött a kapcsolat haldoklása. Mint utólag kiderült, akkor már hónapok óta új partnere volt az én életem megkeserítőjének. Végül ez év márciusában költöztem el tőle.
Köztünk a kapcsolat nem szakadt meg, mondhatjuk, Kőműves Kelement is megszégyenítő hatékonysággal dolgoztunk, hétfőtől csütörtökig építkezve, majd pénteken lerombolva az elmúlt napok eredményeit.
Valamennyire a befalazásomat is sikeresen megoldottuk. Vagy megoldottam. Vannak körülöttem falak. Talán még lerombolhatók. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem a Kelemen-szerű tévedés általi lerombolásra gondolok, tudom, hogy az ép eszem megőrzésének egyetlen útja, ha vele minden kapcsolat megszakad.
Az elmúlt hetek – hétfőtől csütörtökig, mondom – telítve voltak széptevéssel, szavakkal, ígéretekkel, virággal, vacsorával, minivakációval is. Hogy aztán péntektől a másik nő kapja ugyanezt…
De nem róla, nem róluk akarok naplót írni. Viszont a mostani nagy magányosságomban nagyon benne vannak az elmúlt hónapok. Évek…
22 évesen férjhez mentem, azóta mindig volt mellettem valaki. Társ.
Még az elmúlt időszakban sem voltam igazán egyedül.
Na de most…
Van nekem ám két tündérszép gyerekem. Az egyik már szakállas tündér, 21 éves nagyfiú. Külföldön, munkával tölti az idei nyarat. A kisebbik tündér kamaszodó tinidémon, ennek minden anyai nehézségével. Ő jelenleg iskolai táborban nyaral.
Én pedig munka után hazamegyek. És amikor bezárom az ajtót, olyan, mintha egyedül lennék az egész világon.
Ezt a Helló Világ bejegyzés címet a cafeblog adta, nem saját ötlet. De valami ilyesmiről van szó. Légmentesen bezárt, hangszigetelt ajtók mögül kiabálom suttogva, hátha bekopog valaki. De lehet, hogy meg sem hallanám.
Kommentek